A kőmívesék Juliskája. 829 szó, 5137 karakter
Szaporán lépegetett a kis
Juliska. Nem érezte a szúró bogáncsokat, csak azt nézte, hogy
minél hamarabb eljuthasson édes apjához azzal a kis kosárkával,
melyben minden délben ebédet vitt neki. Ha elfáradt leült néhány
pillanatra megpihenni, de aztán tovább sietett. És ez így tartott
egész nyáron.
Kőmíves volt az apja. A
falutól kissé távol eső grófi kastélyt javítgatta. Hogy ne
töltsön sok időt a jövés-menéssel, az ő kis aranyos Juliskája
hordta neki az ebédet.
A grófnak épen olyan korú
lánykája volt, mint Juliska. Mikor a grófi lakás előtt elment,
be-bepillantott a vadszőllővel befuttatott folyosóra, bámúlva
nézegette a szebbnél-szebb játékokat, a melyek ott
szétszórva hevertek. Még álmában sem látott olyat. Volt majd
akkora bábu, mint ő maga, hosszú szőke hajjal és olyan eleven
szemekkel, mintha csak élt volna. Milyen bútorok!
- Jőjjön be és nézze meg,
- kis lány, szólította meg egyszer a grófkisasszony, aki egy
függő hintaágyon pihente ki a lapdajátékot. Még kezében volt a
lapdavető, és szép szőke fejét a sürü falombon kivül széles
kalap is védte meg a nap hevétől.
Juliska először félénken
elfutott, de mikor másodszor is hívta olyan nyájasan, olyan
barátságosan, nem tudott ellentállani és bement. Csak nézte,
nézte, de a világért se mert volna hozzányúlni. A kis Irma
grófkisasszony bátorította és egy pár nap múlva oly jól
elmulattak együtt a sok szép játékkal, mintha már évek óta
ismerték volna egymást. A nyár folyamán olyan jó barátnők
lettek, hogy ha Juliska egyszer késett az ebéddel, a kis Irma
elkedvetlenedett és néha jó darabig elébe ment a mezőn is.
Jött az ősz, a munkát a
kastélyban befejezték, elmaradt a kis Juliska is. A kis Irma
vigasztalhatatlan volt. Szülei eleinte azt hitték, majd
elmúlik a szomorúsága, de mikor látták, hogy a vágy mindég
nagyobb és nagyobb, nem volt mit tenni: elmentek a kőmíveshez és
megkérték szépen, hogy adja nekik a kis Juliskát, ők felnevelik,
boldoggá teszik.
A szülők sehogy sem akartak
beleegyezni, pedig nagyon szegények voltak és Juliskán kivűl még
négy gyermekük volt. De mikor úgy szerették a Juliskát.
- Adjuk oda - mondá végre az
apa elszántan, - hiszen épen azért, mert úgy szeretjük, meg kell
tennünk. Ott tanúl majd minden jót és szépet, megtanúl írni,
olvasni, meglásd, anyjok, még sok gyönyörűségünk lesz benne.
Nem tudom, nem bánjuk-e meg, ha nem így teszünk. Mi vár itt
szegényre mi nálunk? Hátha a jó Isten is így akarja.
Könybe lábbadt a szeme. Majd
megrepedt a szíve, csak a felesége előtt akarta eltitkolni.
Fájó szívvel adták oda a
kis Juliskát a gróféknak. Pár hónap alatt megtanúlt írni és
olvasni. Szülei elmentek néha megnézni az ő kis Juliskájokat, de
csak olyan félve közeledtek hozzá, alig merték viszonozni
csókját, ölelését. És ez fájni kezdett a napról napra
értelmesebb, okosabb gyermeknek. Nem volt többé oly víg,
mint azelőtt. Abból a sok szép meséből, a melyeket
Irmácskával együtt olvasott, mindenikből azt tanúlta, hogy mily
nagy és szent legyen a gyermeki kötelesség a szülők iránt.
Juliska nem volt többé a régi. Keresték, fürkészték az okát,
de ő kitért minden kérdés elől. Hiszen meg sem tudta jóformán
mondani, hogy mi a baja. A hosszú hajú babában már nem lelte
örömét. Pedig hogy szerette eleinte, vele aludt.
Jött a tavasz. Olyan szép
volt már minden a grófi kertben. A gyermekek ott ütötték fel
játszó tanyájukat. Szülei újra meglátogatták. Úgy nézték,
bámúlták, hogy mit tud már az ő kis leányuk. Hogy nézték,
mint veti ügyes kezecskéje papírra a szép gömbölyű betűket.
Hát még mikor olvasott nekik. Úgy hallgatták, mint a mikor a pap
prédikál. Apja érzékenyen vett búcsút:
- Nem látlak most sokáig,
drága kis lánykám! Holnap nagy munkába fogok a búzási tanyán
és eltart egész nyáron. Kérd meg a jó grófnét, hogy néha
ereszszen el látogatóba.
Ez az erős, izmos ember
zokogni kezdett. A gyermek merően nézett reá okos nagy szemével.
Úgy szerette volna mondani: «Vigyetek magatokkal!» De nem merte,
maga sem tudta, miért.
Szülei elbúcsúztak tőle és
ő tovább is ott maradt.
Még lehangoltabb lett, mint
azelőtt. Úgy érezte magát, mint aranyos kalitkában az erdők
szabad madara. Szokás szerint mindig korábban kelt fel, mint
Irmácska. Nem tudta megszokni a sok alvást. Rendesen kinn ült
már a lugasban, olvasott vagy írt, mikor a házban még mindenki
aludt. Egy szép napon alig pitymallott, már künn járt a kis
Juliska, de nem olvasott, mint szokott, hanem ide-oda futkosott. Majd
meg-megállott egy helyen és gondolkozott. Mintha valamit tervezett
volna. Félve tekintgetett körűl.
Egyszerre csak futni kezdett.
Néha-néha visszanézett, csak mikor már eltűnt szeme elől a
grófi kastély, pihegve akkor ült le pihenni. Aztán újra elindúlt
és meg sem állott, míg haza nem ért. Anyja nagy örömmel kérdé:
- Hol jársz te most itt, kis
lányom, egyedűl?
- Haza jöttem, édes anyám
és nem is megyek többé vissza. Ki vinné drága jó apámnak egész
nyáron a kis ebédet? Vasárnap óta, mikor mondta hogy hozzáfogott
a dologhoz, se éjjelem, se nappalom. Tudtam, hogy édes anyám nem
hagyhatja itthon egyedűl a gyermekeket. Hát az én apám egész
nyáron éhezzék? Nem, én ezt nem engedem.
Sírva borúlt édes anyja
szerető keblére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése