A vitéz Erzsike. 878 szó, 5333 karakter
A
jóságos arczú, öreg doktor bácsi megcsóválta a fejét és
dörmögni kezdett. Mutatta a haragosat szörnyen, pedig nem
haragudott, a mint egyáltalában lehetetlen is haragudni ott, a hol
édes gyermekarcz üde mosolygása ragyog elő. Igenis, a doktor
bácsi mutatta a haragosat és így zsörtölődött:
-
Na, ez már mégis sok. Hát azért van odakint az az egészséges,
friss téli idő, hogy Erzsike idebent üljön a rekedt levegőjű,
meleg szobában? Egy-kettő, föl kell öltöztetni gondosan és ki
kell vinni a levegőre. Hadd csípje a hideg még pirosabbra az ő
pufók arczát és hadd váljék egészségére a mozgás. Úgy, úgy.
A szobában való folytonos ülés, a rekedt, meleg levegő nem
gyermeknek való.
Az
Erzsike mamája, a jó, aranyos kis mama, a doktor bácsi szavai után
nyomban előszedte a meleg téli ruhát, hogy majd felöltözteti a
kis leányt. Erzsike azonban nem igen örűlt ennek, mert tudta jól,
hogy az a gonosz hideg mindjárt nekiesik az ő fitos orrocskájának
és nemcsak hogy pirosra festi, de csipkedi is. Már csak - gondolta
magában - kellemesebb a kályha mellett ülni. És olyan ábrázatot
csinált, mintha igen közel állt volna a pityergéshez.
Látta,
észrevette ezt a doktor bácsi és fordított egyet a dolgon. Oda
ült Erzsike mellé és így beszélt hozzá:
-
Odakint van ám csak mulatságos világ. A hány gyermek van, az mind
ott jár az utczán és úgy iszánkodik, mint annak a rendje.
Csúsznak a jégen, gázolnak a hóban és akkorákat nevetnek, hogy
szinte zeng belé az utcza. A szomszédék Jóskája, a kivel
játszani szeretsz, kint korcsolyázik a ligetben; a Mariska onnan
nézi a partról és tapsol neki, meg nevet rajta, mikor hanyatt
esik. Jujujúj, micsoda pompás gyermekmulatság folyik most odakint
a jégen.
Erzsike,
ez a csöppség, elnevette magát és kedvet kapott ahhoz, hogy ő is
megnézze a téli játékot és ő is ott kaczagjon a parton. És a
helyett, hogy a kályha mellett, a meleg szobában kivánt volna
maradni, a helyett, hogy csakugyan pityeregni kezdett volna, még ő
kérte a mamáját, hogy szaporán öltöztesse föl és indúljon
vele.
A
mama persze szívesen teljesítette a kívánságát. A lábára jó
meleg harisnyát, bélelt czipőt húzott; ráadta a meleg téli
ruhát, arra a prémes bélésű bundát és bekötötte a nyakát, a
fejére meg olyan sapkát húzott, a mely elfödte még a fülecskéit
is. És mikor már a kötött, meleg keztyű is a kezén volt,
megindúlt vele.
Az
egészséges, friss levegőt tele tüdővel szívta be és
gyönyörködve nézte azt a ragyogó, fényes, havas világot, a
mely millió és millió hópehely szikrájából kelt elő.
Hosszasan nézte a csuszkáló gyermekeket, meg a hólabdával
dobálózó fiúkat és nagyokat nevetett, mikor látta, hogy egy-egy
hógolyó fejbe vagy hátba találta a dobálók egyikét-másikát.
Észre
sem vette a csípős hideget, a mely piros rózsákat fakasztott az ő
rózsás kis arczán. Később, a mint ment, ment, úgy érezte
magát, mintha nem is havas, hideg utczákon, hanem a mezőn járna,
a melyen tavaszi fuvalom hord illatot.
El
nem fáradva ért ki a mama mellett a ligetbe s ott alig tudott hova
lenni az örömtől, mikor látta a kis és nagy emberek
korcsolyázását, iszánkodását és hallotta a tréfás kiabálást,
a nevetést, a mit egy-egy elesés idézett elő. Annyira jól
találta magát a csípős hidegben, a melytől eleinte félt,
annyira tetszett neki az a téli látványosság, hogy alig akart
visszafelé, hazafelé indúlni és hogy mégis elindúljon,
ugyancsak nógatni kellett a kis mamának.
Mikor
útban voltak, elkezdett esni a hó. A fényes, gyémántfényű
hópelyhek egyike éppen az orra hegyére esett s ő örűlt,
nevetett ennek, oda fordúlva a mama felé, mutatva piros kis orra
hegyén azt a fehér pontot. Kerekre nyitotta két nagy fekete szemét
és úgy nézett, úgy csodált meg mindent, mint a ki ebben örömét
leli. Az embereket, a kik a havat söpörték; a hóházat, a mit a
bérkocsisok emeltek s a melynek üregében asztal volt elhelyezve.
Nézte a gyorsan sikló szánokat, a csengős lovakat meg a fehér
hóval belepett embereket.
Azt
persze egyéb gyönyörűsége mellett észre sem vette, hogy ez a
téli séta milyen jól esett neki. Vígabbnak, erősebbnek,
egészségesebbnek érezte magát, bezzeg az étvágya is megnőtt.
Mikor
elérték a házat, a melyben laktak, megállt a kapu előtt s onnan
még egyszer visszanézett a játszó gyermekek felé. Az arcza
már erősen ki volt csipve a hidegtől, a sipkáján, a ruháján
itt-ott látszott a hó.
Otthon
persze már várt rá a jó ozsonna, a melynek emberűl neki látott,
pompás volt minden falat. Midőn jóllakott és egészen
fölmelegedett, oda simúlt a mamájához és így szólt:
-
Holnap, meg mindennap menjünk sétálni, kis mama. Nagyon tetszett
nekem minden és sokkal jobban éreztem magam, mint azelőtt egész
nap itt a szobában. Úgy-e, megyünk? A doktor bácsi is örűl majd
és azt mondja, hogy engedelmes, jó kis leány vagyok.
És
csakugyan úgy történt. Ettől a naptól kezdve minden szép nap
délutánján sétálni ment Erzsike a kis mamával s a mellett, hogy
gyönyörűséget talált a téli látványosságokban, egészsége
is gyarapodott. Egészen megedződött és nem volt többé olyan
elkényeztetett, meleg szobába szokott kis teremtés, a kinek
megártott minden. Ő rajta ugyan nem fogott sem torokgyík, sem
nátha, mert a hideghez hozzá volt edzve.
És
a doktor bácsi sem csóválta többé a fejét, sem nem dörmögött,
mert az Erzsikével teljesen meg volt elégedve s örömmel mondta:
-
Igazi vitéz leány, a ki a hideg csípésétől nem félti az orrát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése