A törpék kincse. 1933 szó, 12152 karakter.
Hol volt, hol nem volt, volt
egyszer egy öreg gróf. Ennek az öreg grófnak volt egy fia és egy
leánya. Busut, így hívták a fiút, és Emőse, így hívták a
leányt, nagyon jó testvérek voltak. Mikor atyjuk meghalt és a
rossz emberek kiűzték őket kastélyukból, nem hagyták el
egymást, hanem együtt indultak ország-világ, szolgálatot
keresni.
Mentek, mendegéltek. Már
koromsötét volt, mikor egy kis faluba értek. A legelső ház
ajtaján bezörgettek.
Egy hófehér szakállú öreg
ember nyitotta ki az ajtót.
- Jó estét, édes öreg
apánk! - köszöntötték a gyermekek.
- Fogadj Isten, gyermekeim! -
felelt az öreg. - Szerencsétek, hogy édes öreg apátoknak
szólítottatok, mert különben a küszöb előtt lett volna a
helyetek. Hát mi járatban vagytok?
- Szolgálatot keresünk,
szegény, árva gyerekek vagyunk!
- Jól van, megfogadlak
benneteket. Te, fiam, kecskéimet legelteted ott fenn, ama sötét
romok árnyékában. És te, leányom, a libáimat legelteted itt
lenn víz mellett.
A két testvér szolgálatba
állott. Busut őrizte a kecskéket ott fenn, ama sötét romok
árnyékában, Emőse pedig leült a víz mellé a zöld fűre
és őrizte az úszkáló libácskákat. Később mind a ketten
elszunnyadtak, mert éhesek is voltak, álmosak is voltak. Mikor
másnap reggel fölébredtek, nem érezték többé az éhséget.
Úgy tetszett nekik, mintha nagy lakomán lettek volna, hol pompás
ételekkel és italokkal laktak jól.
Busut lejött a magas hegyről
kis hugához. Csodálkoztak nagyon, hogy sehol sem látják a kis
falut, melynek legelső házában tegnap az öreg ember felfogadta
őket és így nem találják meg gazdájukat. Híven őrizték
tovább a rájuk bízott jószágokat. Vad gyümölcscsel,
gyökerekkel és kecsketejjel éltek. Bízva bíztak, reménykedtek,
hogy majd csak előkerül a gazda is.
Így telt el sok idő, mikor
egyszer Emőse, a füvön pihenve, csodálatos hangokat hallott a
föld alól. Arany-, ezüstcsörgést. Aztán olyan hangokat, mintha
az aranyat, ezüstöt számlálta volna valaki.
- Egy... kettő, három...
ötven... száz... ezer... százezer... millió... tiz millió...
Emőse felébredt.
- Jaj, Istenem, ennyi tenger
pénze az édes atyámnak sem volt, pedig az gróf volt.
Körülnézett és maga
mellett a földön egy fényes pénzdarabot pillantott meg.
Félretette. Csillogó arany volt. Épen ekkor jött Busut, édes
tejet hozott kis hugának. Emőse elmondta neki álmát és
megmutatta a fényes pénzdarabot.
- Jó volna talán ásni a
pénz után? - szólt a kis leány.
- Hagyjuk azt, édes hugom,
amit a jó Isten nekünk szánt, megleljük azt úgy is, ha nem
szomjazunk olyan nagy kincs után. Őrizzük a ránk bízott
jószágot és mi is megkapjuk jutalmunkat.
De tél felé közeledett az
idő. Busut félt, hogy huga megfázik így a szabad ég alatt, azért
fenn a régi várkastély romladozó udvarán egy kis kunyhót
épített. Ide húzódtak télire a jó testvérek.
A mint itt ültek, üldögéltek
késő este, egyszerre csak betoppan hozzájuk az öreg ember, ki
őket szolgálatba fogadta:
- No, fiam, leányom, jól
őriztétek kecskéimet, libáimat, mától fogva felmondom a
szolgálatot. A kecskéket, libákat elhajtom, de ti itt maradhattok
ebben a várban, mert erre ugyan a madár sem jár. Fizetéstek az a
pénzdarab, mit Emőse az őszszel a fűben talált.
Ezzel az öreg ember eltűnt.
A két testvér megelégedett
a fizetéssel és mint a kik jól végezték munkájukat, nyugodtan
aludták át az éjszakát. Azaz, dehogy aludtak. Mikor javában
aludtak volna egyszerre édes dal csendült a fülükbe. Arra felé
tekintettek, a honnan a dal hangzott.
Hát uram fia, mit látnak?
Bizony nem mást, mint két iczinke-piczinke kis alakot. Olyan
kicsinyek voltak, hogy Busutnak és Emősének a czipője sarkáig
sem értek. Két valóságos kis törpe. Az egyik férfi volt, a
másik nő, aranyos ruhában.
- Hát ti mit kerestek itt az
én birodalmamban? - kiáltott az iczinke-piczinke kis ember olyan
hangon, hogy Emőse megremegett tőle.
- A te birodalmad? - kérdé
Busut bátran, - hiszen én magam építettem ezt a kis kunyhót a
szanaszét heverő kövekből.
- Csakhogy azok a kövek és
minden, a mit itt látsz, ötszáz esztendeje vannak birtokomban, -
felelt az iczinke-piczinke ember. - Úgy van, úgy, hiába bámulsz
rám. Két rossz testvér lakott itt, ebben a várban, a kik folyton
czivódtak, hogy kié legyen a vár. Czivódtak őseik kincsei
fölött. A jó Isten aztán úgy büntette meg őket, hogy egy
zivataros éjjel összeomlott a várkastély, a kincseket pedig
a föld nyelte el. Én őrzöm itt, ezt a birtokot, enyém itt
minden. De mivel én látom, hogy ti jó testvérek vagytok, nem
bánom, egyezségre lépek veletek. Legyen a tietek, a mi a föld
felett van; legyen az enyém, a mi a föld alatt van.
- Jól van! - szólt Busut -
áll az egyezség!
Az iczinke-piczinke emberke
karját nyújtotta iczinke-piczinke feleségének és kiosontak az
udvarra. Busut és Emőse utánuk néztek. Az iczinke-piczinke
házaspár felugrott a kút párkányára és onnan beugrott a
vízbe.
Másnap, a mint felébredtek,
azt hitték, csak álom volt az egész.
Körülnéztek. Az egyik
sarokban egy rozsdás fűrészt és egy rozsdás fejszét
pillantottak meg. Busut kezébe vette a szerszámokat és így szólt:
- Ejnye, milyen jó, hogy
ilyen pompás szerszámokat lelek. Építek én olyan házacskát,
hogy egész kényelemmel lakhatunk benne a télen át, nem kell itt a
hideg kövek közt fagyoskodnunk.
S valóban elkezdődött a
vidám munka. Emőse is segített bátyjának. Nem nagy fáradságba
került, csak fel kellett emelni a fejszét és az magától kivágta
a legvastagabb fát is. Aztán a fűrészt bele kellett illeszteni a
fatörzsbe és az olyan csinos deszkákat fűrészelt, mint a legelső
fűrészmalom.
Mikor készen állt a szép,
kényelmes házikó, Emősének eszébe jutott, hogy jó lesz eladni
a talált pénzdarabot, mely most már az övék, hisz az öreg
embertől ezt kapták bérül. Elmentek hát az egy napi járásra
fekvő városkába, hol épen vásár volt. Eladták az aranypénzt,
vettek rajta tehenet, tyúkokat, házi eszközöket, mindent egy
szekérrel, mire csak egy kis háztartásnál szükség van.
A tél elmult. Sohasem fáztak.
Mindig hordott Busut elegendő fát az erdőről. Sohasem éheztek,
mindig főzött Emőse elegendő eledelt. Mikor tavasz lett, Busut
lekaszálta a nagy füvet a romkastély udvaráról. A mint így
kaszál, egyszerre csak egy óriási vasajtóra bukkan. Az ajtó
nyitva volt. Felemelte. Hosszú lépcsősor tárult fel előtte.
Azonnal hívta ki testvérét.
- Gyere, Emőse, menjünk le
ezeken a lépcsőkön.
- Hát menjünk, nem bánom! -
felelt a kis leány.
Megindultak. Mindaketten
számlálták a lépcsőket.
- Szász... kétszáz...
ezer... kétezer... ötezer...!
- Ötezer lépcső! - szólt
Emőse. - Mit gondolsz, Busut, régen jövünk már?
- Egész éjjel! - felelt
Busut; - de már a végén vagyunk.
Valóban leértek. Egy
pompásan berendezett és nagyszerűen kivilágított terembe értek.
Senkit sem láttak a teremben. Csak mikor jobban körültekintettek,
látták, hogy a terem egyik részében egy arany hinta van és
ezen hintáztat egy iczinke-piczinke ember egy iczinke-piczinke kis
asszonykát. Megismerték azonnal, hogy ez az a kis házaspár, a ki
náluk fennjárt az őszszel.
A kis ember Busut elé ugrott
és megszólítá:
- Te Busut! no ne bámulj,
hogy tudom a nevedet. Hé, te gróf úrfi, nem tartottad meg a
szavadat. Hisz úgy egyeztünk, hogy a mi a föld felett van,
legyen a tied és a mi a föld alatt van, az meg lesz az enyém. Hé,
fiú, te megszegted az egyezséget, lejöttél a birodalmamba. No
most ezért dolgot adok!
Ezzel az iczinke-piczinke
ember feltárt egy nagy ajtót, halomszámra hevert ott az arany és
ezüst.
- Gyertek ide, - szólt most a
testvérekhez. - Te, Busut, számláld meg az aranyat! És te, Emőse,
számláld meg az ezüstöt!
Busut és Emőse beléptek az
ajtón. Vakító fénynyel árasztotta be a föld alatt lévő termet
a sok drágaság.
Busut és Emőse hozzáfogtak
a számláláshoz. Számláltak sok száz milliomon felül, mikor
egyszerre Busut ezt gondolá:
- Ej, ennek a piczi jószágnak
ennyi kincse van, nekem meg nincs semmim, veszek belőle egy zsebbel!
Emőse is épen ekkor
gondolkozott így:
- Mit csinál ez a kis ember,
ezzel a sok kincscsel itt a föld alatt. Nekik ennyi, nekünk semmi;
tele szedem a zsebemet.
Ezt gondolva, egymásra nézett
a két testvér, de ugyanabban a perczben tovább számláltak.
- Nem, nem bántjuk a másét!
És nem vettek el egy darabot
sem a sok kincsből.
Kimondhatatlan jó érzés
szállt most a szívükbe, elkezdtek dalolni és vidáman végezték
munkájukat.
Várták, hogy majd csak
előjön az az iczinke-piczinke ember, de az csak nem mutatta magát.
Mikor készen lettek a
munkával, felmentek ismét az ötezer lépcsőn, a vasajtó
becsapódott utánuk és eltünt nyom nélkül; többé meg sem
lelték.
Ezentúl csendesen éltek
magukban, dolgozva, mulatozva.
Egyszer aztán Busut nagyon
beteg lett. Emőse éjjel-nappal virrasztott mellette.
- Oh, édes jó Istenem -
sóhajtott a lányka - ne hagyd meghalni az én kedves, jó bátyámat,
vagy ha elveszed, haljak meg én is!
Több napig feküdt már Busut
elerőtlenedve, mikor egy reggel csak egész vidáman ébredt és
felülve ágyában szólt:
- Kedves húgom, köszönöm a
pompás bort, mit az éjjel velem itattál. Teljesen meggyógyított.
Emőse csak mosolygott, mert
neki bizony sem bora, sem semmiféle orvossága nem volt, ő hát nem
adhatta bátyjának a finom bort. Bátyja bizonyosan álmodta azt.
De sebaj, hálát adott az
Istennek, hogy bátyja ismét egészséges. Csendesen éltek,
éldegéltek tovább békében, szeretetben. Busut igen szép kis
kertet készített az omladozó vár udvarán. Emőse virágágyakat
és veteményeket rendezett el benne. Esténként a virágok közt
levő kis gyeppadra telepedtek, onnan néztek fel a romokra.
Azoknak a romoknak már ők minden zegét-zugát átkutatták és
bebarangolták.
A mint egy este így
üldögéltek a holdvilág fényénél, melynek sugarai az udvar
közepén levő kútba estek: egyszerre csak különös mozgást
láttak ott.
- Tán csak álmodom! -
gondolá Busut.
- Milyen szép álmom lesz
most! - suttogá Emőse is.
S nézték, figyelmesen
nézték, a mint a kútból sok-sok apró emberke kapaszkodik fel,
hasonlók ahoz, a ki már kétszer megjelent előttük. Ezek a
kis emberek mindannyian mesterembereknek látszottak.
Egyiknek arany kalapács, másiknak malterkanál, véső, fúró,
szekercze, fűrész volt a kezében. Fürgén ugráltak ki ezek a kis
törpék a kútból és egy szempillantás alatt ellepték az udvart,
felkúsztak a falakra. Hemzsegtek mint a dolgos hangyák. Fúrtak,
faragtak, kalapáltak, meszet, téglát hordtak, szegeztek, falaztak.
Szóval építettek.
Mikor készen állott a pompás
épület, festették a szobákat, díszítették a csarnokokat,
bútoroztak, berendeztek mindent. Még a harangot is megöntötték
és felhúzták a várkastély tornyába. Erre épen kivirradt.
Hajnalt kezdtek harangozni.
A harangkongásra Busut és
Emőse fölriadtak. Ekkor már a kert is parkká volt alakítva.
Előttük magasra lövelt a víz a szökőkútból.
Busut és Emőse a szemüket
dörzsölték:
- Oh, Busut - szólt a kis
lány, - ha valóban ilyen volna a mi omladozó várunk, úgy mi
csakugyan grófok lehetnénk újra.
- Kedves Emősém - felelt a
bátya - nem kivánok én semmi egyebet, csak téged tartson meg a jó
Isten, csak légy mindig jó kedvű és szeress úgy, mint én téged
szeretlek.
- Édes bátyám, hisz én
jobban szeretlek, mint saját magamat.
A két testvér megölelte
egymást.
Ekkor az iczinke-piczinke
törpe állt elébük és szólt:
- Busut gróf és Emőse
grófnő, ime átadom váratokat. Ötszáz év óta őriztem én itt
a romokat, kincseivel együtt, őriztem addig míg találtam egy
testvérpárra, kik ily önfeláldozó szeretettel ragaszkodnak
egymáshoz. Meggyőződtem, hogy ti szegénységben is becsületesen
éltek, minden kísértésnek ellenálltok és a szeretet
sohasem fogy ki szivetekből. Ime, átadom a felépített várat,
átadom a törpék kincsét is, mely ama vasajtó alatt rejlik.
Jutalom ez jóságtokért, munkásságtokért. Éljetek boldogul!
Erre az iczinke-piczinke ember
kis feleségével együtt karonfogva ujra eltünt. Eltüntek vele az
apró mesteremberek is, nagy hangon kiabálva:
- Éljen Busut gróf, éljen
Emőse grófné!
A nap ragyogó fénynyel kelt
föl az égbolton. A testvérek bámulva tapasztalták, hogy a mit az
éjjel láttak, nem volt álom.
A régi várkastély ott állt
teljes pompájában, felépítve.
Nem sok idő telt el és a vár
alján is benépesítette a testvérpár az elhagyatott környéket.
Gyönyörű kis helységet építettek arra a helyre, hol
idejövetelükkor csak falut találtak. A falu végére pedig, hol az
öreg ember háza állott, templomot emeltek a jó Isten dicsőségére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése