Az okos hangyák. 889 szó, 5653 karakter.
Szoba rabjává tett egyszer
jó két hónapra a törött lábam. Mikor végre kikelhettem az
ágyból, még mindig nem volt szabad a ház elé se mennem. Ha el
tudtam vánszorogni egyik széktől a másikig, az már nagy dolog
számba ment. Nagyon szomorú napokat éltem. Idegen országban ért
a baj; nem volt egy résztvevő lélek, a ki ellátogasson hozzám.
Pedig nem is volt olyan rossz
dolgom. Tiszta fehérre meszelt, barátságos kis szobában laktam és
ablakom előtt akáczfák virágos lombjai bólingattak. Az unalom se
igen bántott, mert mindig tanultam, olvasgattam és ha
belefáradtam, hát elővettem a fúró-faragó szerszámaimat és
készítettem szivaros ládák deszkájából mindenféle csinos
holmikat: ládikákat, óratartókat és képkereteket. Csak az esett
nehezemre, hogy mindig egyedül vagyok; a fecskék ugyan
elröpültek ablakom előtt, be is néztek az ablakon,
de nem sokat törődtek velem, mert a fészekben váró éhes
fiaiknak fogdostak bogarakat s ezzel a vadászattal tölt el egész
napjuk.
Nagyon megörültem hát,
mikor egy délután azt vettem észre, hogy az asztalom alatt hangyák
járnak-kelnek. Nem tudom, micsoda repedésen át férkőzhettek be;
elég az hozzá, hogy ott futkároztak a földön és a falon, mintha
keresnének valamit. Elmulatoztam a nézésén: hogyan
tesznek-vesznek. De csakhamar látni kezdtem, hogy kár örülni
ezeknek a kis fekete vendégeknek, mert rájuk illik a
közmondás: adj a tótnak szállást, kiver a házadból. Az én
hangyáim ugyanis olyan számosan kezdtek kifelé tódulni a fal
réséből, hogy nemsokára igazi fekete sereg lett belőlük és az
asztal alatt ellepték az egész földet. «Ho-hó, pajtások»,
gondoltam magamban, «nem úgy verik a czigányt! Hogy alszom én ma
éjjel ebben a kis szobában, ha ti elfoglaljátok?»
Már épen söprűhöz akartam
nyúlni, mikor azt látom, hogy egy csomó hangya, vagy
harmincz-negyven, elszakadva az ezernyi sokaságtól, fölfelé
mászik a falon és ott jó magasan eltünik egy másik repedésben.
Nini, hát ilyen titkos barlangokkal van teli ez a fal? Ezt nem is
tudtam eddig. És elkezdtem törni a fejemet, hogy vajjon mit
művelhetnek a hangyák abban a lyukban? Alig telt el egy percz,
a kis hangyacsoport megint kiszaladt abból a felső résből és
lenyargalt a földre a nagy hadsereghez. Úgy látszik, tanácskoztak
egy darabig és az az ügyes kis előcsapat elmondta, hogy ott fönt
jó világ van és az az odú biztos menedékhely lesz az egész
népnek; mert nemsokára a roppant sereg föl, a lyuk felé kezdett
vándorolni a falon.
«Nem oda Buda!» mondtam
magamban. Azzal hirtelen elővettem a hideg enyvvel teli köcsögöt
és a vastag ecsettel jó két arasz hosszú, vastag vonalat húztam
a repedés alá. Ez az enyv-csík a hangyáknak persze akkora gát
volt, mintha mi emberek három-négy öl magas vasúti töltés alá
kerülünk. A hangyák még messze voltak, hát nem vehették észre,
mit cselekedtem. De mikor a sereg eleje följutott az enyvig,
egyszerre nagy rémület és riadás keletkezett a kis fekete vitézek
között. Az elsők, a kik beleütköztek abba a rettentő és
veszedelmes akadályba, eszük nélkül visszafordultak és
beleszaladtak a sereg közepébe, elmondani, hogy micsoda baj van
odafönt. Alig telt el fél percz: az egész hangyavándorlás
hirtelen visszahúzódott a földre. A fal megint olyan tiszta lett,
mint a tenyerem.
Én meg csak vártam, hogy mi
lesz most? A hangyák egy darabig nyüzsögtek lent, mintha nagy hadi
tanácsot tartanának. Aztán egyszerre kivált a seregből megint
olyan harmincz-negyven főnyi kis csapat, mint előbb és óvatosan,
de bátran fölfelé kezdett mászni a rettenetes gát felé.
Megértettem, hogy ezeket a többiek küldték előre: gondosan
megvizsgálni, mi légyen hát az a hirtelen támadt akadály. A
kémlelődő csapat csakugyan nézegetni, lapogatni kezdte az
enyv-vonalat. Egy vigyázatlan hangya belé is ragadt menten; de
társai, mihelyt látták a bajt, oda rohantak és közös erővel
kiszabaditották. Mivel pedig a szegény ficzkónak szeme, szája és
minden lába úgy tele lett a tapadós enyvvel hogy mozdulni se birt:
a hű czimborák gyorsan és ügyesen megtisztították s a
megmentett hangya néhány pillanat mulva már résztvett a
vizsgálódás munkájában.
A kis csapat roppant gondosan
és most már szerfölött vigyázva kémlelte a ragadós gátat.
Először csak egy ponton, és aztán mindig odább és odább.
Minthogy a világon mindennek van vége: eljutottak a vonal végére
is és ott egy kis tanácskozás után rájöttek a nagy, bölcs
gondolatra: nini, hiszen ezt az akadályt ki is lehet kerülni!
De okulva az előbb
történteken, fölmásztak a már kiszemelt odúig: hátha ott is
támadt valami uj veszedelem. És eltüntek a lyukban.
Mig ez az okos kis kémcsapat
igy dolgozott, a hatalmas, nagy hangyasereg szép csöndesen lent
várakozott az asztal alatt.
Kis idő mulva az apró kémek
ismét előkerültek az odúból. Meggyőződtek, hogy ottan nincsen
semmi baj, minden a régiben van. És nagy örömmel szaladtak le a
sereghez, vargabetűt csinálván az enyv-vonal körül,
megvinni a jó hírt, hogy: «Jöhettek, pajtások, megszünt a
veszedelem, csak egy kis kerülő utat kell tennünk.»
Az egész sereg csodálatos
rövid idő alatt megtudta, hogy bízvást föl lehet menni abba a
barlangba. És tüstént fölfelé indult a nyüzsgő vándorlás,
roppant nagy fekete S betüt irván le a falon a ragadós gát körül,
a mint óvatosan kerülte a veszedelmet.
Alig telt el egy negyedóra,
az egész sereg bevonult az oduba és az utolsó hangya is eltünt a
résben.
Ismét egyedül maradtam kis
szobámban és imádó csodálattal emeltem föl lelkemet a jó
Istenhez, a ki ily parányi teremtéseinek is adott elég okosságot
ahhoz, hogy szegény kis életüket eszesen óvják meg a
veszedelmektől. És hálát is adtam a jó Istennek, hogy ily szép
példában mutatta meg nekem nagy bölcseségét és kegyelmét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése