A CSODÁLATOS FA 1981 szó, 12570 karakter.
Nem tudom, vajon
az a pásztorfiú, aki egy nap juhait legeltetve meglátott a mezőn
egy fát, éppen annak a szegényembernek a fia volt-e, akit Urunk
Jézus Krisztus és Szent Péter megáldottak, a fa azonban olyan
szép és olyan hatalmas volt, hogy hosszú ideig ámultan állt
előtte, és tekintetét nem tudta levenni róla. Kedve kerekedett,
hogy odamenjen, és felhágjon rá, ami nem is volt számára nehéz
feladat, mert a fa ágai úgy állottak kétoldalt, mint a
létrafokok. Levetette hát a cipőjét, és kilenc napig egyvégtében
egyre csak felfelé mászott.
S lám, egyszer
csak tágas rétre ért, ahol sok rézpalota állt, és a paloták
mögött egy hatalmas, színtiszta rézerdő terült el, az erdő
legmagasabb fáján pedig egy rézkakas ült. A fa tövében forrás
fakadt, s abból folyékony réz csobogott szakadatlanul. Ennek a
forrásnak a csobogása volt az egyetlen hang az erdőben, különben
mindent halotti némaság borított, nem járt ott senki, nem
rezdült, nem mozdult semmi sem.
Mikor a fiú már
mindent szemügyre vett, letört egy gallyat az egyik fáról, és
mivel a két lába nagyon elfáradt a hosszan tartó fáramászásban,
fel akarta frissíteni egy jó lábfürdővel. Beledugta hát
lábait a forrásba, és amikor kihúzta belőle, mindkét lábát
csillogó réz borította.
Sietve visszatért
a nagy fához, az azonban felért a magasba a felhőkig úgy, hogy a
csúcsát nem is lehetett látni.
- Odafönt még
szebb lehet! - gondolta a fiú, és ismét kilenc napon át mászott
felfelé anélkül, hogy elfáradt volna. És lám, ott egy széles
mezőre ért, ahol szintén sok palota emelkedett. Ezek a paloták
azonban már színezüstből voltak, és mögöttük hatalmas
ezüsterdő terült el, az erdő legmagasabb fáján pedig egy
ezüstkakas ült. A fa tövében forrás fakadt, abból folyékony
ezüst csobogott szüntelenül, és ez a csobogás volt az egyetlen
hang az ezüsterdőben, különben mindent halálos némaság
borított. Nem látott egy lelket sem, s nem mozdult, nem rezdült
ott semmi a világon.
Mikor a fiú már
mindent szemügyre vett, az egyik fáról letört egy gallyat, és
kezet akart mosni a forrásban, ahogy azonban kihúzta belőle, hát
uramfia, mindkét kezét csillogó ezüst borította.
Gyorsan visszatért
a nagy fához, amely fölért magasan a felhők közé úgy, hogy a
csúcsát nem is lehetett látni.
- Odafönt még
szebb lehet! - gondolta a fiú, és megint csak kilenc napig mászott
fölfelé, és íme, egyszerre csak fönt volt a fa tetején, és
tágas mező tárult ki előtte. A mezőn csupa aranypalota állott,
és a paloták mögött egy nagy aranyerdő terült el. Az erdő
legmagasabb fáján pedig egy aranykakas ült. A kakas alatt egy
forrásból folyékony arany csobogott szüntelenül, s ennek a
csobogása volt az egyetlen hallható nesz közel s távolban,
különben mindent halotti némaság borított. Nem látott senkit, s
nem mozdult, nem rezdült ott semmi sem.
Mikor a fiú
mindent jól szemügyre vett, az egyik fáról letört egy gallyat, s
levéve kalapját, a forrás fölé hajolt úgy, hogy fürtjei
beleértek a csobogó aranyforrásba. Mikor újra felemelte a fejét,
minden szál haja aranyosan csillogott. Feltette a kalapját, és
mikor már mindent jól szemügyre vett, visszatért a nagy
fához, és egyvégtében ereszkedett lefelé anélkül, hogy
fáradságot érzett volna.
Visszaérve a
földre, felhúzta a cipőjét, és juhai keresésére indult, de
nyomukat sem lelte. Nagy messzeségben azonban meglátott egy nagy
várost. Most vette csak észre, hogy mintha másik országban lenne.
Mitévő legyen?
Elhatározta, hogy bemegy a városba, és valamiféle szolgálatot
keres magának. Előzőleg azonban eldugta a három gallyat a
kabátjába, s a kabát széléből egy pár kesztyűt varrt magának,
hogy azt felhúzva, elrejthesse ezüsttel borított kezeit.
Amikor megérkezett
a városba, a király szakácsa éppen kuktát keresett, de senkit
sem talált. Ekkor került a szeme elé a fiú. Megkérdezte tőle,
vajon nem állna-e be hozzá szolgálni jó fizetésért. A fiú
hajlandó volt elfogadni az ajánlatot egy feltétellel: hogyha
sohasem kell levennie a kalapját, kesztyűjét, csizmáját,
mivel csúnya kiütése van, és nagyon szégyenlené, ha meglátnák.
Ez a szakácsnak
nem volt egészen kedvére; mivel azonban senki más nem akadt, aki
hajlandó lett volna beállni hozzá kuktának, nem ellenkezett. Azt
gondolta magában: „Hiszen megtehetem, hogy mindig csak a
konyhában adjak neki munkát, ahol senki sem látja.”
Egy ideig ment is
a dolog. A fiú nagyon szorgalmas volt, s akármilyen munkát bízott
is rá a szakács, olyan pontosan elvégezte, hogy az nagyon-nagyon
megszerette az új kuktát.
Ekkor történt,
hogy egyszer megint lovagok és grófok sereglettek a palotába.
Valamennyien el akartak indulni, megmászni az üveghegyet, hogy a
király szépséges leányának, aki odafent ült, kezüket nyújtsák,
és ezáltal elnyerjék őt feleségül. Mostanáig már számosan
megpróbálkoztak vele, de hiába. Valamennyien már jóval a cél
előtt megcsúsztak, és egy részük nyakát törte.
A kukta könyörgött
a szakácsnak, engedné meg neki, hogy messziről nézhesse őket. A
szakácsnak nem volt szíve megtagadni tőle az engedélyt,
mivel olyan hűséges és szorgalmas volt, csak ennyit mondott neki:
- De most aztán
jól rejtőzz el, nehogy valaki meglásson!
Ott álltak még
mind a lovagok teljes fegyverzetükben, vascipőben, és nemsokára
elindultak sorban egymás után felfelé. Egyikük sem ért azonban
még feléig sem a hegyoldalnak, amikor valamennyien visszazuhantak,
s nem egy közülük holtan maradt ott.
Ekkor a fiú azt
gondolta magában:
- Mi lenne, ha én
is megpróbálnám?
Azon nyomban
levette a kalapját, levetette kabátját és kesztyűjét, lehúzta
a csizmáját, kezébe fogta a rézgallyat, s még mielőtt bárki
észrevehette volna, áthatolt a tömegen, és ott állt a hegy
lábánál. A lovagok és grófok bámulva nézték, és
visszahúzódtak. A fiú pedig egyszeriben elindult felfelé a
hegyoldalon nagy bátran, és lába alatt az üveg olyan hajlékonnyá
vált, mint a viasz, nem is csúszott meg a lába egyszer sem.
Mikor aztán
felért, hódolattal átnyújtotta a királylánynak a rézgallyat, s
azon nyomban sarkon fordult. Biztos, szilárd léptekkel jött le, és
még mielőtt a tömeg körülnézhetett volna, eltűnt.
Visszasietett a rejtekhelyére, felvette holmijait, és gyorsan a
konyhában termett.
Nemsokára
megérkezett a szakács is, és mesélt a kuktájának csodálatos
dolgokat a rézlábú, ezüstkezű és aranyhajú szép ifjúról:
hogyan ment fel az üveghegyre, hogyan adta át a rézgallyat a
királyleánynak, és hogyan tűnt el ismét. Aztán megkérdezte a
fiút, vajon ő is látta-e mindezt?
A fiú így
válaszolt:
- Nemcsak láttam,
hanem én magam voltam az!
A szakács azonban
csak nevetett az ostoba ötleten, és tréfálkozva felelte:
- Úgy igaz ez,
ahogy belőlem valaha is nagy úr lesz!
A következő
napon újra több lovag és gróf akart próbát tenni, és e célból
összegyűltek az üveghegy előtt. A fiú megint kérlelni kezdte a
szakácsot, engedné meg neki, hogy távolról nézhesse őket. A
szakácsnak nem volt szíve nemet mondani, de így szólt a kuktához:
- Aztán jól
elrejtőzzél ám, nehogy valaki meglásson!
A fiú megígérte,
hogy elbújik, és ugyanarra a helyre sietett, ahova az előző
napon.
A lovagok
elindultak felfelé, de most is hiába: mindannyian lezuhantak, és
többen közülük holtan maradtak a helyszínen.
A fiú nem
habozott tovább, hanem másodszor is nekivágott. Gyorsan levetette
ruháit, fogta az ezüstgallyat, és mielőtt még bárki
észrevehette volna, hogy honnan jött, áthaladt a tömegen.
Mindenki kitért előle, ő pedig nyugodt, biztos léptekkel ment
fölfelé az üveghegyre, s az üveg olyan hajlékonnyá vált, akár
a viasz, még a léptei nyoma is meglátszott rajta.
Mikor felért,
hódolattal átnyújtotta a királyleánynak a gallyat. A leány
szerette volna megfogni a fiú kezét, ő azonban menten sarkon
fordult, lejött a hegyről, és eltűnt a tömegben, felvette
ruháit, és hazasietett.
Nemsokára jött a
szakács is, és megint mesélni kezdett a csodálatos eseményekről,
a rézlábú, ezüstkezű, aranyhajú szép ifjúról, arról, hogyan
ment fel az üveghegyre, hogyan nyújtotta át a királyleánynak az
ezüstgallyat, hogyan jött vissza és tűnt el ismét. Megkérdezte
a kuktát, vajon látta-e ő is mindezt.
A fiú azt felelte
neki:
- Nemcsak láttam,
hanem én magam voltam az!
A szakács most is
jókedvűen nevetett, és tréfálkozva mondta:
- Úgy igaz ez,
ahogy belőlem valaha is nagy úr lesz!
A harmadik napon
néhány lovag és gróf még egyszer meg akarta kísérelni a
feljutást, és ezért összegyűltek az üveghegy előtt. A fiú
megint csak kérlelni kezdte a szakácsot, engedné meg, hogy a
távolból nézhesse őket.
A szakács nem
akart nemet mondani, ezért így szólt:
- De aztán jól
elrejtőzzél ám, nehogy valaki meglásson!
A fiú megígérte,
hogy elbújik, és nyomban a helyére sietett. A lovagok és grófok
ezúttal is hiába próbálkoztak: valamennyien visszazuhantak, és
többen közülük holtan maradtak a helyszínen.
A fiú azt
gondolta magában:
- Hadd próbáljam
csak meg még egyszer!
Azzal ledobálta
ruháit, kezébe fogta az aranygallyat, és még mielőtt bárki
észrevehette volna, honnan jött, átvágott a tömegen az üveghegy
lábáig. Mindenki kitért előle, ő pedig biztos, határozott
léptekkel sietett felfelé. Az üveg olyan hajlékonnyá vált
léptei alatt, hogy a lábnyomai is meglátszottak benne.
Amikor felért, hódolattal átnyújtotta a királyleánynak az
aranygallyat, s feléje tárta jobbját. A királykisasszony
boldogan fogta meg a feléje nyújtott kezet, és szívesen indult
volna vele lefelé a hegyről. Az ifjú azonban kihúzta kezét a
leány kezéből, gyorsan lejött a hegyről egyedül, és egy
szempillantás alatt eltűnt a tömegben. Magára kapkodta
ruháit, és visszasietett a helyére a konyhába.
Mikor a szakács hazaért, mesélni kezdett a csodálatos
eseményekről, a rézlábú, ezüstkezű és aranyhajú szépséges
ifjúról és arról, hogyan ment fel harmadízben is az üveghegyre,
hogyan nyújtott át egy aranygallyat a királyleánynak, és
nyújtotta neki a kezét, s hogyan jött le azután mégis egyedül,
és tűnt el a tömegben. Megkérdezte kuktájától, nem látta-e ő
is mindezt?
A fiú megint azt
felelte:
- Nem, nem láttam,
hanem én magam voltam az!
A szakács újra
nevetett ezen az ostoba ötleten, és azt mondta:
- Úgy igaz ez,
ahogy énbelőlem valaha is nagy úr lesz!
A király és
leánya azonban nagyon szomorúak voltak, hogy a szép ifjú nem
akart megjelenni. Ekkor a király parancsot adott, hogy birodalma
minden ifjú legényének el kell vonulnia előtte mezítláb,
födetlen fővel és kesztyű nélkül.
Jöttek hát
hosszú sorban a fiatalemberek, s elvonultak előtte, az igazi
azonban, akit kerestek, nem volt közöttük.
Ekkor megkérdezte
a király, nincs-e több fiatalember az országban?
A szakács nyomban
a királyhoz sietett, és így szólt:
- Uram, királyom,
van nekem még egy kuktám, aki hűségesen és becsülettel szolgál
nálam. De hát ő biztosan nem lehet az, akit ti kerestek, mert
ennek a fiúnak valami csúnya kiütése van, úgyhogy csak azzal a
feltétellel volt hajlandó beállni hozzám szolgának, hogy soha ne
kelljen a kesztyűjét, kabátját és csizmáját levetnie.
A király azonban
meg akart győződni a dologról. A királykisasszony pedig csendben
örvendezett, gondolván: „Ő lehet az!”
A szakácsot ott
tartották, és egy szolga odahozta a kuktát, aki azonban nagyon
piszkosnak látszott.
A király mégis
feltette neki a kérdést:
- Te vagy az, aki
háromszor megmászta az üveghegyet?
- Igen, én
vagyok! - szólt az ifjú. - És meg is mondtam ezt mindhárom
esetben a gazdámnak.
Ezeket a szavakat
hallva, a szakács úgy érezte, megrendült lába alatt a talaj, és
egy időre a szava is elakadt. Végül így szólt:
- De hát hogyan
mondhatsz ilyet?
A király azonban
ügyet sem vetett rá, hanem azon nyomban így szólt az ifjúhoz:
- Vedd csak le a
kalapodat, kesztyűdet és csizmádat!
A fiú egyetlen
szempillantás alatt ledobálta magáról ruháit, és ott állt
teljes szépségében, kezét nyújtva a királykisasszonynak, aki
végtelen boldogsággal szorította meg azt.
Megülték a
lakodalmat, és a király nemsokára átadta birodalmát az ifjúnak.
- Elhiszed-e most
már, hogy én voltam az, aki háromszor megmásztam az üveghegyet?
- szólt az ifjú király a szakácshoz.
- Mit higgyek hát,
ha ezt el nem hinném? - felelte a szakács bocsánatért esedezve.
- Nos, akkor légy
hát nagy úr, ahogy remélted, és mostantól kezdve te felügyelj a
birodalmam összes szakácsaira.
Az ifjú királyné
azonban szerette volna nagyon megtudni, honnan szerezte férje a
három gallyat, és honnan van rézlába, ezüstkeze és aranyhaja.
- Most már
megmondom neked, kedvesem! - szólt hozzá egy napon az ifjú király
-, s látnod kell saját szemeddel azt is, hogyan történt mindez!
Még egyszer fel
akart mászni a királynéval a csodálatos fára, hogy megmutassa
neki mindazt a gyönyörűséget, amit valamikor ő maga látott, de
amikor odaért arra a helyre, ahol a fa egykor állott, eltűnt a fa,
és soha többet senki sem hallott róla, és senki sem látta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése