Utazás a vízirózsán. 1792 szó, 11873
karakter.
- Mariska eljösz-e velem?
Kérdezte Laczika.
- Elmegyek.
- Tudod-e, hová?
- Nem tudom.
- No hát ne is kérdezd. Jőjj
csak.
Elindúltak. A kertajtónál
megállott Mariska.
- Ha kimegyünk a kertből,
meg kellene mondani anyuskának.
- Nem szükséges. Itthon
leszünk, mielőtt besötétedik.
Keresztűl mentek a mezőn,
mely a kert mögött terűlt el és keresztűl a kis nyírfa-erdőn
is. Most egy nagy dombhoz értek, arra is fölmásztak. Laczi
fütyörészve ugrált előre, de Mariska már nagyon fáradt volt.
Alig tudott utána topogni.
Laczi észrevette, eléje
futott s gyöngéden átölelte a derekát.
- Gyere, kicsi húgom, majd én
segitek neked!
Olyan jó, olyan kedves tudott
lenni Laczi, a mikor akart.
Felmentek a dombra, lementek a
dombról és túl a dombon, a zöld mezőn is túl, elértek a
Tündér-tóhoz, mely olyan nagy volt, mint a tenger. Legalább
Mariska azt hitte, hogy épen olyan nagy. És hitte azt is, hogy
ebben a tóban igazán tündérek laknak s hogy ott a távoli kék
hegyekben a kis manók tanyáznak, a kik minden éjjel kijönnek
arany-ezüstbányájukból s együtt tánczolnak a vízitündérekkel
a virágos réten, ezüstös holdfénynél.
Ehez a tóhoz a gyermekeknek
nem volt szabad egyedűl lemenniök. Azért ment Laczi titokban el.
Mariska aggodalmasan tekintett
körűl.
- Menjünk haza, Laczi. Tudod,
hogy nem szabad ide jönni.
- Oh, te kis csacsi! Hiszen
haza megyünk, de előbb szedünk ezekből a gyönyörű
vízirózsákból. Azért jöttünk ide. Viszünk anyuskának
egy nagy bokrétát. Meglásd, hogy fog örűlni neki!
Letört egy faágat egy közeli
bokorról, letérdelt a víz partjára s a fa-ág segítségével
közelebb húzta a nyíló, pompás fehér vízirózsákat s
egyenként szakította őket le.
Mariska oh, hogy félt.
- Beesel a vízbe, Laczi, -
szepegte s megfogta a Laczi kabátját, úgy tartotta.
De Laczi csak nevetett. Nem
félt egy csöppet sem.
Már egy egész halom
vízirózsa hevert a parton, a fűben.
- Így, most elég lesz, -
mondta Laczi, - Kössük össze.
Leültek egymás mellé s
kötözni kezdték a virágokat. Csak most érezték, hogy milyen
fáradtak voltak. Különösen Mariska; már kezdett álmosodni is.
- Egy kicsit még pihenünk, -
szólt Laczi - aztán indúlunk hazafelé. Ha nagyon fáradt vagy,
Mariskám, majd az ölemben viszlek. De nini, milyen gyönyörű szép
vízirózsa! Azt az egyet még leszakítom!
Egy hófehér, teljesen
kinyílt, pompás vízirózsa közeledett lassan úszva feléjök a
vízen.
A rózsa kelyhében egy
iczi-piczi kis tündérke állott, hófehér rózsaszirom ruhában,
aranyszőke hajjal, fején fényes gyöngy koronával, kezében
piczike aranyos evező-lapáttal. Azzal kormányozta a
rózsa-csónakot.
- Ne féljetek, - mosolygott
nyájasan a gyermekekre. - Nem bántalak. Én vagyok a vízi-tündérek
királynője. Sajnálom ugyan, hogy annyi szép rózsa-csónakot
szakítottatok le, de sebaj. Terem helyébe más. Szerencsétek, hogy
a csónakokban nem evezett épen egyik sem a tündérek közűl.
A két gyermek annyira
elbámúlt, hogy szólani sem tudott. A tündér hangja úgy
csilingelt, mint valami kis ezüst csengetyű.
- Én szeretlek titeket,
gyermekek, - csilingelte. - Tudjátok mit? Üljetek ide mellém a
csónakba, majd elviszlek a palotámba!
- Csodás dolgokat fogtok
látni, gyermekek. Kristály palotát, színes kagyló butorokkal,
zöld moha-kertet, kláris-fákkal, igaz gyöngyből virágokkal. Az
aranyhajú vízitündérek ott tánczolnak a piros klárisfák
alatt s ezüst-halak a szolgák, ott úszkálnak körűlöttük és
vigyáznak mindenre.
- No csak rajta! Ide mellém,
gyermekek, - nevetett a vízitündér vidáman.
Laczi óvatosan lépett bele a
vízirózsa kelyhébe. Nem akarta bevallani maga előtt sem, de egy
kissé remegett, hogy mindjárt elsülyed a kis csónak. De
csodálatos! oly könnyen elfért a rózsa kelyhében, mintha ő is
csak olyan picziny lett volna, mint a tündér.
Most besegítette a tündér
Mariskát is, ki reszketve ült Laczi mellé. Pompásan elfért ő
is. A rózsa még csak meg se billent.
Arany evező-lapátjával
kettőt-hármat fordított a tündér s már ott voltak a kék víz
közepén.
Ekkor egyszerre megállott a
rózsa. Szirmai egymásra hajoltak, bezárúltak a gyermekek és a
tündér feje fölött s a rózsa lassan kezdett alámerűlni a
vízben.
- Jaj, megfuladunk, - rebegte
Mariska.
De nem történt semmi bajuk.
Csöndes libegéssel értek le a tó fenekére.
Egyszerre három ezüsthalacska
suhant oda, szétválasztották a rózsa szirmait s alázatos
köszönéssel segítették ki a tündér-királynőt.
A két gyermek láttára kissé
meghökkentek, de a királynő halkan szólott nekik valamit, arra a
halak némán meghajoltak, odasuhantak Laczihoz és Mariskához és
kisegítették őket is.
Laczi és Mariska ámúlva
néztek körűl.
Egy nagy kert közepén
állottak. És milyen kert volt ez! A kanyargós utak apró, ezüst
halpénzzel voltak behintve föveny helyett. A
virág-ágyakban mindenféle furcsa virágok pompáztak, sással,
iszalaggal vegyítve. Itt-ott nagy kövek, sziklák sötétzöld
mohával, tapadós moszattal borítva és a sziklák alá picziny
mohadíványok voltak készítve, előttük kagyló-asztalkával.
Magas, piros kláris fák terjesztették szét a virágok fölé
leveletlen ágaikat és mindenfelé, a sziklákon, a virágok között,
a kláris-fákon csillogó, színes, gyönyörű kagylók és
csigaházak.
Három zöldruhás kis
vízitündér jött most összefogódzva az ezüstpikkelyes úton. A
hajukba fehér vízililiom volt tűzve s halvány-rózsaszín fátyol
lengett a vállukról hosszan utánok.
Édes, csengő hangon
énekeltek egy halászdalt és az énekök úgy hangzott, mint egy
kristálytiszta kis hegyi-patakocska csobogása.
A tündér-királynő magához
intette őket, valamit mondott nekik, mire ők is mélyen és némán
meghajoltak, miként a halak.
- Gyermekek, - fordúlt most a
királynő Laczihoz és Mariskához - a zöldruhás tündérek
körűlvezetnek a kertben és a palotában s megmutogatnak
nektek mindent. De jegyezzétek meg magatoknak: semmihez sem szabad
hozzányúlni, semmit sem szabad elvenni. A melyik megszegi a
tilalmat, azt büntetésűl azonnal hallá változtatom!
A tündérek közrefogták a
gyermekeket s barátságosan beszélgetve indúltak meg velök a
kertben.
Megmutogatták nekik a
tündérkert minden csodáját; elvezették a kristálybarlangokhoz,
hol halfarkú víziszörnyek állottak őrt. Bent a barlang
igazgyöngygyel volt kirakva. Olyan fényesség volt a
barlangban, mintha millió gyertyával lett volna kivilágítva.
Elvezették a királyi
palotába is és még csak ott ámúlt-bámúlt igazán a két
gyermek. Azt sem tudták jóformán, ébren vannak-e, vagy álmodnak?
A hány terem, annyiféle színű volt: egyik kék, a másik zöld, a
harmadik rózsaszín, a negyedik piros. És mindegyik teremben
garmadával fölhalmozva a sok igazgyöngy, drágakő, arany meg
ezüst. Mindenfelé, a merre néztek, fényes, színes kagylókból
csodaszép dolgok, ember nem látta játékszerek, mikre csak nézni
is csupa gyönyörűség volt, hát még ha játszani is lehetett
volna velök! Hát még ha hazavihették volna!
De a zöld ruhás kis tündérek
éberen figyeltek reájok.
Apró aranyhalak úszkáltak
körűlöttük; ezek voltak a legbensőbb királyi szolgák, kik
ügyeltek mindenre és folyton rendezgettek, igazítottak és
vigyáztak, hogy kár ne essék semmiben.
Egyszerre csak föltárúlt
egy nagy terem ajtaja s hat gyönyörű kis vízicsikótól húzva,
aranyozott kagylókocsiban ott termett előttük a vízikirály. Zöld
szakálla térdéig ért, feje mintha nedves zöld mohával lett
volna benőve. Csúnya volt nagyon, meg is ijedt tőle Mariska és
félve símúlt Laczi mellé.
Laczi nem látott semmit, csak
a gyönyörű kis vízi-csikókat. Micsoda pompás dolog volna, ha ő
ezeket a kis csikókat elvihetné magával, az aranyos kagylókocsival
együtt! Hogy bámúlnának a pajtásai, ha megmutogatná nekik!
Ilyen játékszere nincs egyiknek sem!
A vízikirály kiszállott a
kocsiból s felment a királyi trón zöld bársonynyal bevont
lépcsőin. Mariska borzadva látta, hogy a vízikirálynak halfarka
van s kezén, az ujjai közt, úszóhártya.
Laczi csak azt látta, hogy a
kagylókocsit kivitték a vizicsikók a teremből s ott állottak meg
épen az ablak alatt, a kertben.
- Szökjünk ki, Mariska! -
súgta halkan Laczi. - Felülünk arra a kis kocsira s magunkkal
viszszük! Hogy fognak majd csodálkozni atyuskáék!
- Nem, Laczi, nem! - súgta
vissza Mariska. - Tudod, mit mondott a tündér? Semmihez sem szabad
hozzányúlni!
- Ejh, olyan gyorsan elhajtok
én azokkal a kis csikókkal, hogy észre sem veszi senki!
- De ha nem szabad, Laczi!
Laczi nem felelt semmit, mert
e perczben belépett a vízikirály leánya is, a tündérkirálynő,
a ki őket odavitte. Vele ment egész udvari kísérete, több mint
száz szebbnél-szebb apró tündérke, kik tánczolva, énekelve
lejtették körűl a királyi trónt. Csodálatos zene hallatszott
valahonnan, mintha a békák megtanúltak volna különféle
hangszereken játszani és bűbájos hangon énekelni.
Most megnyíltak a terem
összes ajtói s az aranyhalak nagy, hosszú asztalokat vittek be,
melyek terítve voltak a legkülönfélébb, legpompásabb
csemegékkel. Mintha ki lett volna válogatva mindaz, a mit Mariska
és Laczi a legjobban szerettek.
Apró, zöld moha
bársonyszékeket is vittek a szolgák, sürögtek, forogtak, egy
pillanat alatt elrendeztek mindent; a vízikirály leszállott
trónjáról s nyájasan intett a gyermekeknek, hogy üljenek le
melléje.
Mariska kissé fölbátorodva
nézett reá s meg akarta fogni a Laczi kezét, hogy odamenjenek.
De hol volt Laczi? Ijedten
nézett körűl.
Nem látta Laczit sehol.
A béka-zene egyszerre
elhallgatott, a tündérek szétrebbentek, a vízikirály arcza
elsötétedett s a tündérkirálynő liliompálczájával
odamutatott az ablakon át, a kertbe.
Laczi észrevétlenűl
kiszökött a teremből s most ott állt a vízicsikók mellett.
Felugrott a kagylókocsira, kezébe ragadta a gyeplőt s
megsuhogtatva az ostort, el akart szökni a kocsival. De a kis csikók
nem mozdúltak. Laczi csak rángatta a gyeplőt s rájok suhintott az
ostorral.
Ebben a pillanatban ott
termett a vízikirály, a tündérkirálynő és az egész udvar.
Közrefogták a kocsit és Laczi ijedten látta, hogy nem szökhetik
el. Mariska is ott volt és sírva kapaszkodott belé.
- Engedetlen voltál, -
kiáltott haraggal a tündérkirálynő - vedd méltó büntetésedet!
Megérintette
liliompálczájával s abban a pillanatban Laczi ezüstpikkelyes
hallá változott. Kétségbeesetten, szomorúan csapkodta a vizet,
kiáltani, szólani akart, de nem tudott. A halak némák. Csak
vergődött, úszkált ide-oda és képzeletében már látta, hogyan
akad bele egy halász-horogba, miként húzzák ki a szárazra, mint
kerűl eladásra és aztán utoljára miként sütik-főzik meg!...
Térdre akart borúlni a tündérkirálynő előtt és bocsánatért
könyörögni - de hiszen letérdelni nem tudott.
A tündérkirálynő most
Mariskához fordúlt.
- Neked megengedem, hogy
visszatérj a földre és mert jó voltál és engedelmes, vihetsz
magaddal innen, a mit csak akarsz!
Mariska sírva rázta meg
fejét.
- Én csak Laczival akarok
elmenni!
A tündérkirálynő szeliden
mosolygott.
- Vidd hát magaddal Laczit!
Tedd otthon egy csöbör vízbe, ott jól meg fog élni!
Szomorúan, sírva fogta
Mariska karjai közé a hallá változott Laczit, a tündérkirálynő
beültette ismét a vízirózsa kelyhébe s az lassan szállott velök
fölfelé a tó fenekéről.
De jaj, milyen szomorú utazás
volt ez!
A Laczi hideg, pikkelyes
halteste odasímúlt Mariskához, feje bánatosan csüngött alá.
- Oh, Istenem, Istenem, -
zokogott Mariska - mit fognak mondani anyuska és édes apa, ha
meglátják, hogy hal lett belőled!
*
- Csak csöndesen, gyermekek,
ne féljetek! - hallatszott most édes apa szava.
Mariska felnyitotta szemét.
Kocsin ült, feje az édes apa
ölében s a kocsi mellett kétfelől két ember haladt lámpással.
Sötét este volt már.
- Hol van Laczi? - kiáltott
Mariska ijedten, hogy kihullott karjai közűl a hallá változott
Laczi.
- Itt vagyok, - nyögött
mellette valaki keservesen. - Oh, Mariska, ne tegyetek a csöbör
vízbe, nagyon hideg lesz!
- Nem, nem, - motyogta Mariska
félálomban s kinyújtva kezét, megtapogatta Laczit. Nem volt azon
egy csöpp pikkely sem.
- Csak csendesen, gyermekek,
mindjárt otthon leszünk, - hallatszott ismét édes apa szava.
A két gyermek elhallgatott,
ismét behunyta szemét és aludt tovább.
A kocsi lassan gördűlt tova
a hepe-hupás úton s vitte őket hazafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése