Sárkány-história. 844 szó, 5585 karakter
- Édes anyám, meséljen
valamit! - rikácsoltak az apró sárkányfiak.
- Gyerekek, ne zörögjetek! -
szólt rájok az apjok, nemzetes és vitézlő Sárkány Farkas uram.
Ő kegyelme ugyanis az este
kemény tusakodás után megölt egy pánczélos lovagot s fáradt
volt. Nem járja ám, hogy az apróság nehéz munka után lármájával
zaklassa az öregeket.
- Csitt, gyerekek! - szólt
most Sárkányné asszonyom. - Apátoknak egész éjszaka sokat kell
viaskodnia s nappal nyugalomra van szüksége. Mondok nektek egy
szép mesét, ha megigéritek, hogy csöndesen lesztek s azután
szépen lefeküsztök.
A sárkányfiak szófogadóan
kuporodtak le, ki az anyja ölébe, ki a farkára, ki meg szembe, és
Sárkányné asszonyom hozzáfogott a meséléshez.
- Miről is meséljek? Ugy-e
bizony legjobb lesz egy ember-mese?
- Jó lesz, anyó! Ugyis
meguntuk a hétfejű sárkányokról való meséket. Olyan talán
nincs is. Mi legalább még nem láttunk olyan atyánkfiát, a kinek
hét feje lett volna.
- Persze, hogy még nem
láttatok. Azzal csak az emberek ijesztgetik a gyerekeiket. De mi
tudjuk, hogy minden becsületes sárkánynak csak egy feje van.
- Hát halljuk azt az
ember-mesét! - szólt Farkó, a legidősebbik sárkányfiú.
- Egyszer volt, hol nem volt,
még az óperencziás mocsáron is túl volt, kidűlt-bedűlt
barlang-szájnak oldala sem volt - volt egy gyönyörűséges szép
tájék, tele mocsárral, iszapos tócsával, süppedékkel,
zsombékkal, sötét sziklaodúkkal, a melyek mind nyirkosak és
hidegek voltak és a melyekben soha napsugár nem alkalmatlankodott.
A levegőt virág nem rontotta bántó szagával, a
viznek sehol sem lehetett a fenekére látni, mert pompás zöld
penész-szőnyeg borította, mely kellemes poshadt illatot
terjesztett. Sehol egy száraz pont nem volt az egész tájékon:
igazi paradicsom, a melyben öröm volt élni, mert a naptól nem
pattogzottak fel a sárkány-nép pikkelyei, nem száradtak össze a
szárnyai.
- Jaj de szép lehetett, anyó!
Igazán? - kérdezték a sárkányfiak, olyan gyönyörűséggel
vihogva, hogy szép piros torkaikból csakúgy gombolyogtak kifelé a
kénköves lángok. Sárkány uram pedig nyugtalanúl hánykolódott
a sziklavaczkában, a hol álomra hajtotta a fejét.
- Igazán bizony, - felelt az
anyjok halkabb hangon, hogy az öreget föl ne ébreszsze. - No hát
azon a gyönyörű szép vidéken kezdtük meg mi ketten, apátok meg
én, a közös barlang-tartást. Nagyon boldogok voltunk egy ideig,
mert nem messze tőlünk volt egy termékeny völgy, tele kövér és
jóízű emberekkel. Ti még nem láttatok egész embert, úgy-e bár?
- Nem bizony, csak egy-egy
darabját láttuk - feleltek a sárkány-fiak. - Milyen lehet az
ember, mikor egész?
- Biz az csunya jószág.
Először is nincs pikkelye, csupasz, se szárnya, se karma...
- Jaj de csuf lehet! - szólt
a kis Körmös, büszkén terítve szét zöld szárnyacskáit.
- Ugy van, folytatá Sárkányné
asszonyom, - s a mi a legfurcsább: az ember, mikor megnő, a hátulsó
lábán jár.
- Két lábon? Miért?
- Én bizony nem tudom. Ostoba
szokás, annyi bizonyos. Kicsi korunkban ők is négy lábon járnak,
mint minden okos állat, de az öregebbek addig ránczigálják,
szoktatják, tanítgatják őket, mig utoljára szegénykék
felágaskodnak a hátulsó lábaikra s azután úgy járnak mindig.
Hiába, bolond állat az ember! Mikoriban az emberek ide kerűltek
erre a földre, a melyen először a sárkányok lakoztak, eleinte ők
is úgy éltek, mint más; tisztességesen meghuzták magokat a
barlangokban, a szikla-odúkban. De aztán bolond fővel nekimentek a
világnak, letördeltek, szakgattak, hasogattak belőle egy-egy
darabot s magok csináltak magoknak barlangokat. Most meg már
fákat vernek agyon, hasogatják szét s raknak belőle odút. No de
nem mondom tovább, mert reggelig sem tudnám elsorolni az emberek
együgyüségeit.
A mint mondtam, igen boldogan
éltünk a mi kedves birtokunkon. Este kirándúltunk egy-egy kis
sétára és gyakran sikerűlt fognunk egy-két szép, húsos, jóízű
embert. Végre aztán elérkezett az az idő, mikor ez a
bolondos ember-faj fellázadt ellenünk, a világ urai ellen. Vagyis
éjszakának idején behuzódtak az odúikba s mi kénytelenek
voltunk az egészségtelen, kellemetlen nappali verőfényben
járni vadászatra, úgy hogy majdnem száraz-betegségbe estünk.
Akkor is csak nagynehezen tudtunk fogni egy-egy ember-fiókát, sőt
megesett, hogy egész hónapon át nem tudtam szert tenni többre,
mint két hitvány porontyra. Képzeljétek, mit szenvedett szegény
anyátok! Úgy lesoványodtam, hogy csakúgy csörögtek a
pikkelyeim!
Sárkányné asszonyom végig
nézett a fiatal hallgatóságon s látta, hogy a két legkisebbik
keservesen sír, mert csakúgy potyogott szemökből a tüzes szikra.
A gyöngéd anya jónak látta hát, hogy kissé vidámabb fordulatot
adjon a meséjének.
- Nono, kedveseim, nem tartott
az sokáig. Apátok fiatal, fürge, bátor és vitéz volt akkor. Egy
reggel, lefekvés előtt így szólt hozzám:
«Hallod-e, Pikkelyina, ez így
nem tarthat tovább. Segítek a dolgon.»
Kérdeztem tőle, hogy mi a
szándéka, de ő fenyegetően csóválta a farkát és ravaszúl
mosolygott rám, mialatt a körmét egy szikladarabon élesre
fente. Másnap este, mikor fölkeltünk, elbucsuzott tőlem s azt
mondta, hogy csak legyek nyugodt és ne féljek. Én sokáig néztem
utána, a mint elrepűlt s mikor már se lángját, se füstjét nem
láttam, visszatértem a barlangba s rágicsáltam az utolsó darab
száraz csontot. Reggelre, épen a mint pitymallani kezdett, pompás
vásárfiával jött haza. Ha jól emlékszem: «mészáros»-nak
nevezte azt, a mit hozott, ámbár lehet, hogy «lovag» volt.
Az íze körülbelől egyforma
mind a kettőnek. Mikor aztán behuzódtunk a barlangunk
legsötétebb, legnyirkosabb, legdohosabb, legbarátságosabb
zugába, apátok szerényen elbeszélte nekem vitézi tetteit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése